2018. február 22., csütörtök

No smink, no retus

Már jó ideje tudom magamról, hogy időnként szeretem új fába vágni a fejszémet, na nem épp a legnagyobba, de mindenképpen akkorába, amelyeik már feszegeti a határaimat. Így volt ez akkor is, amikor megtartottam első Női fortélyok Kamrája elnevezésű rendezvényemet. A programnak kettős célja volt, egyfelől lehetőséget teremteni egy olyan női közösség létrejöttéhez, ahol barátságok épp úgy születhetnek, mint nagyszerű közösségi élmények, másfelől pedig a team coaching eszközeire építve teret biztosítani olyan eszmecseréknek, ahol a nők megoszthatják egymással a különböző témákban megélt élményeiket illetve tapasztalataikat, így segítve egymást adott szituációkra megtalálni a működő és jó megoldásokat.

Egy újonnan szerveződő közösség életében talán az a legnagyobb kérdés, hogy hogyan lehet egymásnak ismeretlen emberek között megteremteni a bizalmi légkört. Hogyan lehet elérni, hogy őszintén beszéljenek magukról? Miképpen lehet azt véghezvinni, hogy mindenki személyiség tulajdonságaitól függetlenül egyformán komfortosan érezze magát a találkozón? Szerencsére a team coaching módszerei közt szép számmal vannak olyan eszközök, amik egyszerre teszik lehetővé, hogy mindenki csak annyit áruljon el magáról, illetve szóljon hozzá egy adott témához, amennyit akar, miközben mégis olyan fontos információkat ad át, amiből a többiek okulhatnak. Így bár a rendezvény sikerének egyik kulcskérdése az volt, hogy képes vagyok-e bizalmi légkört kialakítani, én szilárdan hittem abban, hogyha jól használom a coaching tudásomat, akkor képes leszek olyan szinten megnyitni a résztvevőket, hogy egymástól új szemléletmódokat és tudást kaphassanak.

Szóval, mint említettem a cél nem volt elérhetetlen, de azért volt benne kihívás gazdagon. Így biztos, ami biztos alapon az esemény előtti utolsó héten minden nap gyújtottam egy gyertyát azzal a kéréssel, hogy a Női Fortélyok Kamrájába csak olyan emberek jöjjenek el, akik képesek egymást szeretetteljes és intelligens módon meghallgatni illetve támogatni és persze, akik között én is jól érzem magam. Nem tudom, hogy a spirituális energiák vagy a véletlen műve volt, mindenesetre a program végére kiderült, hogy csodálatosan klassz csajok tévedtek be a Kamrámba, vagyis pont olyanok, akiket a gyertyagyújtásnál magamnak kívántam.

A rendezvényre érkező nők többsége egyedül jött, így szinte mindenki ismeretlen volt a másikak számára, így bennük és bennem is valószínűleg az volt a legnagyobb kérdés, hogy ki mennyire fog megnyílni és egyáltalán kitől mire számíthat. Az első biztató jel az volt, amikor leültünk a körbe és a szemükből felém a bizalom fénye sugárzott. Ez piszok jó és lelkesítő érzés volt, amiért nagyon hálás vagyok. Aztán kaptak egy - két kisebb feladatot, ami reményeim szerint segített nekik egymást egy kicsit megismerni, majd belevágtunk a nőiességünket érintő témák megvitatásába egy team coaching módszerrel.


Eredetileg úgy gondoltam, hogy a team coachingra elég lesz másfél óra, amit majd egy kb. 40 perces kötetlen teázós, sütizős beszélgetés követ és a programot végül egy vezetett imaginációval fogjuk zárni. Aki egy kicsit ismer, az most nem fog azon meglepődni, hogy a terv természetesen borult. Én imádom, amikor egy dolog önálló életre kell és elkezd magától áramlani. Na, ez történ a mi kis team coachingukkal is, amibe úgy belefeledkeztünk, hogy másfél helyett majdnem három órán keresztül nyomtuk. Nem is tudom igazán, hogy történt, de egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a „smink”, nincs semmi „retus” és a résztvevők őszintén és nyíltan osztják meg egymással problémáikat, érzéseiket és tapasztalataikat. Elképesztő volt, ilyen csodára nem is számítottam, itt vannak ezek az egymásnak ismeretlen nők és betekintést nyújtanak egymásnak a legmélyebb lelkivilágukba (pedig ott volt a lehetőség arra is, hogy magukból csak morzsákat mutassanak).

Amikor meg végre sor került a kötetlen sütizős csacsogásra, addigra már mindenki úgy beszélgetett, mint ahogy ezt egy csajos buliban a barátnőivel szokta. Valóságos szívtelenségnek éltem meg, amikor mindezt galád módon az időkeret rövidsége miatt félbeszakítottam. Éppen ezért meg is fogadtam magamnak, hogy legközelebb erre mindenképpen több időt fogok hagyni, mert hát lássuk be, a női lélek leginkább akkor tud szárnyalni – természetesen nem számolva a szerelmi élményekkel – ha önfeledt beszélgetésekben feloldódhat. Az esemény zárása egy imagináció volt, ami olyasmi, mint egy vezetett meditáció, csak míg a meditációban fontos szempont, hogy egy mélyebb tudatállapotba kerüljünk, addig az imagináció esetében az is elég, hogyha csak ellazulunk és megpróbálunk képekben gondolkodni. Bár gyerekeknek már tartottam imaginációt, a Női Fortélyok Kamrájában ez azért egészen más élmény volt. Kicsit talán érződőt is a rutintalanságom, de azért igyekeztem magamból a legtöbbet kihozni. Sajnos arra már nem maradt idő, hogy megvitassuk, kinek milyen élményei voltak az imagináció alatt, de az biztos, hogy egy olyan intenzív coaching munkát követően, ahol új információk sokaságával bombáztuk meg az agyunk, nincs is jobb, mint egy kicsit elcsendesedni és hagyni, hogy a számunkra fontos információk leülepedhessenek, és konstruktivista módon engedjük őket oda beépülni, ahol később a legtöbb hasznot tudják majd számunkra nyújtani.


Miután elköszöntem a résztvevőktől, mosollyal az arcomon arra gondoltam, hogy bár egy – két dolgon lehet még mit finomítani, de az irány mindenképpen jó és boldogsággal töltött el a tudat, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Bár még nem teljesen látom át, hogy egy ilyen csodás női közösségben, ami még csak most kezdett el szerveződni milyen lehetőségek vannak, de abban biztos vagyok, hogyha elkezd növekedni és fejlődni, akkor hatalmas erőt lesz képes egyéni és csoport szinten is felmutatni. Éppen ezért kedves olvasóm, ha kedvet érzel magadban, hogy közösségemhez csatlakozz, akkor szeretettel várlak a Női Fortélyok Kamrájába: 2018. március 17-én 16 órától! További részletek a Sikerativ Coaching Facebook oldalon. 

2018. február 10., szombat

Mese a Jóról...

Hol volt, hol nem volt talán még a végtelen univerzumon is túl, volt egy parányi kis lélek, aki sok hasonló társával együtt élt egy varázslatos Édenkertben.  A parányi lelket Jónak hívták. Jó imádta a játékokat, a vidámságot, szerette, ha megnevetették és mindent megtett annak érdekében, hogy ő is mosolyt fakasszon mások arcára. Lelkesen és vidáman végezte a napi feladatait, ha pedig valami nehézségbe ütközött, akkor arra gondolt, hogy a társai hisznek sikerességében és ez mindig átsegítette őt a problémáin.

Csodálatos volt az Édenkertben az élet, minden Lelkecske tette a dolgát, élvezte a békés közösségi együttlétből áradó egymás iránti törődést és szeretetet. Ismeretlen fogalom volt náluk: a rosszindulat, irigység, konfliktus, harag és mindaddig, amíg egy kóbor lélek el nem vetődött hozzájuk és mesélt nekik erről, nem is sejtették, hogy vannak ilyen szavak. Ebben az éteri varázslatban teltek a Lelkecskék minden napjaik és némi izgatottságot csak akkor éreztek, amikor hírt kaptak, hogy megfogant egy petesejt a Földön és arra vár, hogy lélekkel feltöltődjön. A Lelkecskék ilyenkor tudták egyikük most fontos küldetésre fog menni, így összegyűltek egy örömtáncra, hogy méltó búcsút vegyenek a kiválasztott szerettüktől, aki nem más volt mint Jó.  Jó már régóta várta, hogy egyszer végre rá is sor kerüljön, és most, hogy ő lett a kiválasztott, alig bírta kivárni, hogy végre beköltözhessen a kis jövevénybe. Elhatározta, hogy csupa szép és édes érzéssel fogja megtölteni a szívét, a testét pedig, amikor csak lehet, melegséggel tölti fel.


A Lelkecskék az Édenben csak csupa szép és kellemesen bizsergető érzéssel találkoztak, és amikor útra keltek akkor még fogalmuk sem volt róla, hogy a földön ez azért nem pontosan így van. Jó első kilenc hónapja a Földön édenien lebegtető volt, majd hirtelen jött egy rövid utazás és onnantól kezdve valami megváltozott. Új ismeretlen érzések támadtak Jóban, de mindezek ellenére kíváncsiságtól fűtve élvezte a kalandot. Ám, ahogy a kis test cseperedett és olvadt egybe mindjobban Jóval, egyre inkább azt vette észre, hogy bizony nem minden érzés olyan itt a Földön, mint ahogyan azt az Édenben megtapasztalta.

Volt, hogy fájtak neki szavak, máskor meg az keltet benne bánatot, hogy hozzá sem szóltak, de olyankor is kellemetlen érzései támadtak, amikor azt látta, hogy az emberek bántják egymást és hiábavaló dolgokon marakodnak. Még emlékezett milyen békés és szép volt minden az Édenben és nem értette, hogy miképp lehetséges az, hogy az emberek nem erre törekednek. Elhatározta hát, hogy ő mindent meg fog tenni, annak érdekében, hogy mosolyt csaljon az ismerősei arcra és szeretetet csempésszen a szívükbe, miközben majd azt is megmutatja nekik, hogy miképpen lehet egymás boldogságáért tenni.

Szegény Jó ekkor még nem is sejtette, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, de ahogy telt az idő, egyre inkább érezte azt, hogy küldetését lehetetlen teljesíteni. Sok rosszat látott és számtalan fájó tapasztalat sebezte meg, így aztán egy hatalmas falat épített az Édenből hozott varázslatos emlékei köré, hogy az megmaradhasson számára menedékként és azt senki se vehesse el. Ettől kezdve, amikor valami bánat érte, elvonult egy csendes helyre és gondolataival bezárkózott az Édenkertjében. Ilyenkor megnyugodott, visszanyerte hitét a szépben és a falai mögül kukucskálva kémlelte, hol talál végre olyan emberi értékeket, amik segítenék céljai elérésében.

Sok év telt el így, Jó tette a dolgát és közben bizakodva keresgélt, néha úgy érezte végre talált valami kincset, majd a legtöbb esetben rá kellet ébredni, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik. De mindezek ellenére Jó számára nem voltak hasztalanok ezek az évek, mert a sok tapasztalás megedzette és egyre erősebb lett. Már nem félt úgy a kudarcoktól, az emberek bántásaitól és egyre ritkábban hagyta, hogy visszakergessék a falakkal körülvett Édenkertjének biztonságába. Természetesen most is szeretett itt elidőzni, de már nem azért járt ide, hogy mások elől elbújjon, hanem csak azért, hogy hitét a jobb világban megerősítse és a szép emlékekből táplálkozzon.

Jó már 30 éves volt, amikor ráeszmélt, hogy ő legkönnyebben a gyermekek arcára képes mosolyt fakasztani, így hát elmerült az apró – cseprők világába és igyekezet őket napról – napra szép élményekkel megajándékozni. És végre Jó itt újra átélhette az édeni varázslatot, mert a gyermekek nem csak értékelték azt, amit nekik adott, de viszonozni is képesek voltak a feléjük áradó törődést. Sok csodás év telt így el, Jó szinte minden kapcsolatát megszakította felnőttekkel, de egy nap mégis arra ébredt, hogy milyen jó lenne, ha nem csak játszó pajtásai lennének. Szeretett volna felnőttek módjára elmélyülten beszélgetni, vágyott a lelki társakra és a bensőséges érzésekre. Tudta, hogy ezt a gyermeki világban nem igazán kaphatja meg, így Jó elkezdte keresni a hozzá hasonló gondolkodású személyeket.

Boldogságtól majd kicsordult a szíve, amikor úgy érezte, hogy végre talált egy lelki társat és minden tőle telhetőt meg is tett azért, hogy kimutassa mennyire hálás érte, hogy részese lehet az életének. Oda adta a figyelmét, az idejét, kiállt mellette a bajban, bátorító dolgokat mondott, amikor úgy érezte erre van szüksége és együtt örült vele, amikor sikerei voltak. De sajnos bármennyire is hitte Jó, hogy mindaz, amit tesz az érték, számtalan esetben érte csalódás, hogy talán mégsem az, mert erőfeszítéseit sokszor nem viszonozták és becsülték. Jó lelke ilyenkor mindig fájdalmasan sajgót és egyre csak azt kérdezgette magától: "Mit csináltam rosszul? Miért nem tudtam értékeset adni? Mit kellene máshogy csinálni? Hol hibáztam? Miért olyan bonyolult minden itt a földön és olyan egyszerű az Édenben? Annyiféle képen lehet szeretni és annyi hely van a szívben, akkor meg miért ilyen nehéz egy kis helyet kapnom benne?"

Jó vágyott arra, hogy szeressék, tiszteljék, megbecsüljék és arra is vágyott, hogy valaki végre mondja meg már neki, mitől lesz az egyik ember szerethető a másik meg nem. Nem akart ő egy földre szállt angyal képmása lenni, de szeretett volna mások szemében a nevéhez méltóan Jó fényben tündökölni és példát mutatni. Kereste az összetartozás élményét, a harmóniát, a békét, de ha nem találja meg a módját ahhoz, hogy a felnőttek megnyissák a szívüket, akkor hogyan fogja teljesíteni a küldetését?

„Küldetés” ez a szó visszhangzott Jó fejében, amikor egyszer csak arra eszmélt fel, hogy az ő küldetése az, hogy a kis magzatot, akit megajándékozott a lelkével boldoggá tegyen. Vagyis magát, hiszen már úgy egybeforrtak és ekkor feltárult előtte a titok, hogy bár csodálatos lenne megteremteni a földi paradicsomot, a legfontosabb mégis az, hogy magába találja meg azt a harmóniát, amit eddig oly annyira a külvilágba kutatott. És ha ez meg lesz, akkor meg lesz minden, hiszen ha megszűnik a hiányérzet, akkor kerek lesz minden. Márpedig, ha kerek minden, akkor ahhoz csak jó dolgok tudnak majd kapcsolódni, hiszen nem lesz többé olyan lyuk, amit szedett – vedett dolgokkal kellene befoltozni. Ha jönnek a további Jók, akkor minden még csodálatosabb lesz, ha meg nem, akkor is úgy fog visszatérni az Édenbe, hogy tudja ő mindent megtett képességeihez mérten, hogy küldetését beteljesítse.