Hol volt, hol nem volt
talán még a végtelen univerzumon is túl, volt egy parányi kis lélek, aki sok
hasonló társával együtt élt egy varázslatos Édenkertben. A parányi lelket Jónak hívták. Jó imádta a
játékokat, a vidámságot, szerette, ha megnevetették és mindent megtett annak
érdekében, hogy ő is mosolyt fakasszon mások arcára. Lelkesen és vidáman végezte
a napi feladatait, ha pedig valami nehézségbe ütközött, akkor arra gondolt,
hogy a társai hisznek sikerességében és ez mindig átsegítette őt a problémáin.
Csodálatos volt az
Édenkertben az élet, minden Lelkecske tette a dolgát, élvezte a békés közösségi
együttlétből áradó egymás iránti törődést és szeretetet. Ismeretlen fogalom
volt náluk: a rosszindulat, irigység, konfliktus, harag és mindaddig, amíg egy
kóbor lélek el nem vetődött hozzájuk és mesélt nekik erről, nem is sejtették,
hogy vannak ilyen szavak. Ebben az éteri varázslatban teltek a Lelkecskék
minden napjaik és némi izgatottságot csak akkor éreztek, amikor hírt kaptak,
hogy megfogant egy petesejt a Földön és arra vár, hogy lélekkel feltöltődjön. A
Lelkecskék ilyenkor tudták egyikük most fontos küldetésre fog menni, így összegyűltek
egy örömtáncra, hogy méltó búcsút vegyenek a kiválasztott szerettüktől, aki nem más volt mint Jó. Jó már régóta várta, hogy egyszer végre rá is
sor kerüljön, és most, hogy ő lett a kiválasztott, alig bírta kivárni, hogy
végre beköltözhessen a kis jövevénybe. Elhatározta, hogy csupa szép és édes
érzéssel fogja megtölteni a szívét, a testét pedig, amikor csak lehet, melegséggel
tölti fel.
A Lelkecskék az Édenben
csak csupa szép és kellemesen bizsergető érzéssel találkoztak, és amikor útra
keltek akkor még fogalmuk sem volt róla, hogy a földön ez azért nem pontosan
így van. Jó első kilenc hónapja a Földön édenien lebegtető volt, majd hirtelen jött
egy rövid utazás és onnantól kezdve valami megváltozott. Új ismeretlen érzések
támadtak Jóban, de mindezek ellenére kíváncsiságtól fűtve élvezte a kalandot.
Ám, ahogy a kis test cseperedett és olvadt egybe mindjobban Jóval, egyre inkább azt vette észre, hogy bizony nem minden
érzés olyan itt a Földön, mint ahogyan azt az Édenben megtapasztalta.
Volt, hogy fájtak neki
szavak, máskor meg az keltet benne bánatot, hogy hozzá sem szóltak, de olyankor
is kellemetlen érzései támadtak, amikor azt látta, hogy az emberek bántják
egymást és hiábavaló dolgokon marakodnak. Még emlékezett milyen békés és szép
volt minden az Édenben és nem értette, hogy miképp lehetséges az, hogy az emberek
nem erre törekednek. Elhatározta hát, hogy ő mindent meg fog tenni, annak
érdekében, hogy mosolyt csaljon az ismerősei arcra és szeretetet csempésszen a
szívükbe, miközben majd azt is megmutatja nekik, hogy miképpen lehet egymás boldogságáért tenni.
Szegény Jó ekkor még nem
is sejtette, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, de ahogy telt az idő, egyre
inkább érezte azt, hogy küldetését lehetetlen teljesíteni. Sok rosszat látott
és számtalan fájó tapasztalat sebezte meg, így aztán egy hatalmas falat épített
az Édenből hozott varázslatos emlékei köré, hogy az megmaradhasson számára menedékként
és azt senki se vehesse el. Ettől kezdve, amikor valami bánat érte,
elvonult egy csendes helyre és gondolataival bezárkózott az Édenkertjében.
Ilyenkor megnyugodott, visszanyerte hitét a szépben és a falai mögül
kukucskálva kémlelte, hol talál végre olyan emberi értékeket, amik segítenék
céljai elérésében.
Sok év telt el így, Jó
tette a dolgát és közben bizakodva keresgélt, néha úgy érezte végre talált
valami kincset, majd a legtöbb esetben rá kellet ébredni, hogy bizony nem
minden arany, ami fénylik. De mindezek ellenére Jó számára nem voltak
hasztalanok ezek az évek, mert a sok tapasztalás megedzette és egyre erősebb
lett. Már nem félt úgy a kudarcoktól, az emberek bántásaitól és egyre ritkábban
hagyta, hogy visszakergessék a falakkal körülvett Édenkertjének biztonságába. Természetesen
most is szeretett itt elidőzni, de már nem azért járt ide, hogy mások elől elbújjon,
hanem csak azért, hogy hitét a jobb világban megerősítse és a szép emlékekből táplálkozzon.
Jó már 30 éves volt,
amikor ráeszmélt, hogy ő legkönnyebben a gyermekek arcára képes mosolyt fakasztani,
így hát elmerült az apró – cseprők világába és igyekezet őket napról – napra szép
élményekkel megajándékozni. És végre Jó itt újra átélhette az édeni
varázslatot, mert a gyermekek nem csak értékelték azt, amit nekik adott, de
viszonozni is képesek voltak a feléjük áradó törődést. Sok csodás év telt így
el, Jó szinte minden kapcsolatát megszakította felnőttekkel, de egy nap mégis arra
ébredt, hogy milyen jó lenne, ha nem csak játszó pajtásai lennének. Szeretett
volna felnőttek módjára elmélyülten beszélgetni, vágyott a lelki társakra és a bensőséges érzésekre. Tudta, hogy ezt a gyermeki világban nem igazán kaphatja meg, így
Jó elkezdte keresni a hozzá hasonló gondolkodású személyeket.
Boldogságtól majd
kicsordult a szíve, amikor úgy érezte, hogy végre talált egy lelki társat és minden tőle
telhetőt meg is tett azért, hogy kimutassa mennyire hálás érte, hogy részese lehet az
életének. Oda adta a figyelmét, az idejét, kiállt mellette a bajban, bátorító dolgokat
mondott, amikor úgy érezte erre van szüksége és együtt örült vele, amikor sikerei voltak. De sajnos bármennyire is hitte Jó, hogy mindaz, amit tesz az
érték, számtalan esetben érte csalódás, hogy talán mégsem az, mert erőfeszítéseit
sokszor nem viszonozták és becsülték. Jó lelke ilyenkor mindig fájdalmasan
sajgót és egyre csak azt kérdezgette magától: "Mit csináltam rosszul? Miért nem
tudtam értékeset adni? Mit kellene máshogy csinálni? Hol hibáztam? Miért
olyan bonyolult minden itt a földön és olyan egyszerű az Édenben? Annyiféle
képen lehet szeretni és annyi hely van a szívben, akkor meg miért ilyen nehéz
egy kis helyet kapnom benne?"
Jó vágyott arra, hogy
szeressék, tiszteljék, megbecsüljék és arra is vágyott, hogy valaki végre
mondja meg már neki, mitől lesz az egyik ember szerethető a másik meg nem. Nem
akart ő egy földre szállt angyal képmása lenni, de szeretett volna mások
szemében a nevéhez méltóan Jó fényben tündökölni és példát mutatni. Kereste az
összetartozás élményét, a harmóniát, a békét, de ha nem találja meg a módját
ahhoz, hogy a felnőttek megnyissák a szívüket, akkor hogyan fogja teljesíteni a
küldetését?
„Küldetés” ez a szó
visszhangzott Jó fejében, amikor egyszer csak arra eszmélt fel, hogy az ő
küldetése az, hogy a kis magzatot, akit megajándékozott a lelkével boldoggá
tegyen. Vagyis magát, hiszen már úgy egybeforrtak és ekkor feltárult előtte a
titok, hogy bár csodálatos lenne megteremteni a földi paradicsomot, a
legfontosabb mégis az, hogy magába találja meg azt a harmóniát, amit eddig oly
annyira a külvilágba kutatott. És ha ez meg lesz, akkor meg lesz minden, hiszen
ha megszűnik a hiányérzet, akkor kerek lesz minden. Márpedig, ha kerek minden,
akkor ahhoz csak jó dolgok tudnak majd kapcsolódni, hiszen nem lesz többé olyan
lyuk, amit szedett – vedett dolgokkal kellene befoltozni. Ha jönnek a további Jók,
akkor minden még csodálatosabb lesz, ha meg nem, akkor is úgy fog visszatérni
az Édenbe, hogy tudja ő mindent megtett képességeihez mérten, hogy küldetését beteljesítse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése