Csibetündér

Edward de Bono hívta fel figyelmemet a gyermeki kreativitás csodájára. Az ő tanácsa az volt, ha egy problémára nem találjuk a megoldást, akkor kérdezzünk meg egy óvodás gyereket neki biztosan lesz néhány jó ötlete. Persze ő sem arra gondolt, hogy az ovisok a kész megoldást pottyantják az ölünkben, de hogy új perspektívából láthatunk rá a dolgainkra, ami segít a megoldást megtalálni, abban szinte biztosak lehetünk.

Szerencsés helyzetben vagyok, mert óvodás gyermekeket is tanítok táncolni és ebből kifolyólag rendszeresen lehetőségem van a gyermeki kreativitásban megmártózni. Óráimat sokkal inkább a játékos zsivaj, mint sem a vasfegyelem jellemzi, mivel a fejlődésüket szolgáló gyakorlatok alatt és mellett rendszeresen iktatok be meséket illetve játékokat. A sláger játék már hosszú évek óta a cicás játék, ahol a cicák négykézláb közlekedve igyekeznek levadászni a szaladgáló egereket. Amelyik egérkét elkapja a cica, abból az egérből is cica lesz. A játék addig folytatódik, amíg mindenki átváltozik cicává.

Mivel szeretem néha felfrissíteni a dolgokat, az egyik alkalommal úgy döntöttem, hogy egy apró módosítással a cicás játékot új köntösbe öltöztettem, a macskákból gepárdok lesznek, akik szélsebesen futnak, az egerek helyét pedig a gazellák váltják fel. Tetszett is az „új” játék a gyerekeknek és élvezettel bújtak bele az új szerepekbe. Majd jött a nagy meglepetés, amikor az egyik 5 éves lánykám a következő alkalommal, azzal kezdte az órát, hogy ő is kitalált egy új játékot és elmondhatja-e és majd eljátsszuk-e? Igent mondtam, feltételnek csak azt szabtam, hogy akkor igyekezni kell a feladatokat jól csinálni. Az óra végén elhangzott a cicás játék legújabb verziója és mi boldogan el is játszottuk a legújabb játékunkat.

Talán egy csöppet sem meglepő, ennek ellenére engem mégis meglepett, hogy a következő órára már szinte az összes gyermek egy új játékötlettel érkezett meg. Mivel én mindenféle kreativitásnak lelkes fogyasztója vagyok, így egyesével elkezdtem végighallgatni az összes elképzelést. Természetesen szinte mindegyik ötlet a cicajáték valamilyen verziója volt, de azért akadtak, olyanok is, amik már új elemeket próbáltak becsempészni a játékba. Amik könnyen érthetőek voltak, azokat egyből el is játszottuk, de voltak olyanok is, amik még nem voltak erre alkalmasak. Ezekben az esetekben igyekeztem egy kis közös gondolkodással praktikus elemeket beleszőni az ötletgazda jóváhagyásával a játékba,  hogy működő képes legyen, de olyan is volt, amikor azt beszéltük meg, hogy még dolgozik a játékon egyedül, és ha tovább gondolta, akkor majd újra próbálkozunk vele.

Ez a folyamat már több, mint egy éve tart, így már születtek olyan játékok is, amik alig emlékeztetnek a cicajátékra. Erre jó példa az egyik legutóbbi verzió, ahol voltak kukacok, csibék és a csibetündér. A kukacok célja az volt, hogy „felfalják” a csibéket, amit a csibetündér igyekezett megakadályozni. Amikor elhangzott a játék ötlete a többi gyerek boldog csodálkozással kapta fel a fejét a csibetündér elnevezésére. Úgy fest ez nem csak nekem hangzott teljesen újszerűen, mivel azt vettem észre, hogy a többi gyerek fantáziája is egyből életre kelt. Sajnos a játék mégsem volt működő képes, mert a kukacoknak csúszni kellett, míg a csibéknek guggolva szökdelni és így szegény kukacoknak esélye sem volt a csibéket utolérni. De sebaj, talán a következő órára már azt is ki fogják találni, hogy mit változtassunk azon, hogy tudjunk csibetündéreset is játszani.

A másik ötlet, ami aznap elhangzott viszont nagyon is működött. Volt egy gomba, volt egy farkas, a többiek pedig nyuszik voltak. A nyuszi, ha bebújt a gomba alá, akkor nem foghatta meg a farkas. A gomba alatt 5 számolásig lehetett tartózkodni, amit mindig a gomba számolt. Azt a nyuszit, akit elkapott a farkas, abból gomba lett. A játék addig folytatódott, amíg elfogytak a nyuszik. Na és hogy bújtak a nyuszik a gomba alá? - ezt is a gyerekek találták ki, a gomba terpeszbe állt, így a nyuszik be tudtak bújni a két láb közé, amit aztán olyan élvezettel tettek meg, hogy akkor is elbújtak a gomba alá, amikor a farkas egy kicsit sem veszélyeztette őket.

Talán mondanom sem kell, hogy csodás játék kerekedett, és ahol egy csoda létrejön, ott jó esélye van annak, hogy egy újabb is megszületik. Jelenleg úgy alakult, hogy táncos lánykáimnak nincs külön öltőzője, így a táncteremben elhelyezett székeken lehet csak átöltözni. Ez pedig azzal jár, hogy amikor még az egyik csoport órája tart, addig a következő órára érkezők is bejönnek a terembe, hogy át tudjanak öltözni. Az ovisok óráját a felső tagozatos lánykáim órája követi, és még a kicsik figyelmét képes vagyok a nagyok nyüzsgése dacára is lekötni, arra már nincs hatásom, hogy a nagylányok figyelmét is el tudjam az ovisok játékáról terelni.

Természetesen most csak viccelek, mert dehogy akarom a kiskamaszaim figyelmét elterelni a játékról, amikor hatalmas csodaként élem meg, hogy ilyenkor lekerül a kezekből az okos telefon és elkezdenek odasomfordálni mellém azzal a kéréssel, hogy hadd álljanak be ők is játszani. Naná, hogy egy ilyen kérésre nem vagyok képes nemet mondani és a gyermeki lélek csodájától lenyűgözve hagyom, hogy az óra utolsó 5 percében a kicsik és a nagyok együtt élvezzék az önfeledt játékot.

Most, hogy mindezt leírtam, hírtelen az jutott eszembe, hogy vajon a nagylányok is tudnának óráról – órára új játékot kitalálni? Azt hiszem belőlük is elő lehetne hívni ezt a tudást, bár az ő „játékuk” a táncórákon sokkal inkább az, amikor hagyom, hogy a koreográfiák megalkotásában tevékenyen részt vegyenek. Ezt pedig két céllal teszem, egyrészt mert nagyon fontosnak tartom, hogy megjelenjenek a táncainkban azok a mozdulatok is, amik az ő belső lelkivilágukból fakadnak és így meg tanuljanak alkotni, másrészt pedig milyen csodás mankó számomra az ő kreativitásuk, amikor épp elakadok egy koreográfia készítésnél. Ilyenkor nincs más dolgom, mint hogy megkérdezem: Na és után mit csináljunk? Az agyak pedig elkezdenek kattogni, majd záporoznak rám az ötleteik.

Hiszem, hogy a boldogság legfőbb záloga az alkotni tudás, aminek nélkülözhetetlen kelléke az inspiráció. A felnőttek elő tudják segíteni, hogy a gyermeki fantázia valamilyen formában képes legyen testet ölteni, és ha ezt megteszik, akkor ezzel olyan sikerélményt tudnak adni, amitől a gyermekek önmagukba vetett hite megerősödik.  A gyermekek pedig ezt a törődését üdítően friss gondolataikkal hálálják meg, amivel ha jól sáfárkodunk, számtalan esetben hasznosíthatjuk a feladatainkkal való megküzdésünkben.