Összegző értékelés a KONNEKT csoport első heti blog bejegyzései nyomán

 A blog bejegyzéseket elolvasva nyugodt szívvel állíthatom, hogy az órán elhangzott mondatok mindegyike valakinek megragadta a figyelmét, és ez a legtöbb esetben nem csak, mint egy állításra való reakcióként jelent meg az írásokban, hanem mint egy jó földbe hulló mag, megtermékenyítette a talajt, ahonnan újabb és újabb növényi kezdemények csiráztak ki, melyet a csoport reagálásai tovább és tovább nővesztettek.

A reflexiók többsége, az információs társadalom szerepét emelte írásának középpontjába, mely azután számtalan nézőpontból került elemzésre és értékelésre. Volt, aki az információ társadalmat állította szembe a tudás társadalommal, volt aki szkeptikusan viszonyult az egész új társadalmi jelenséghez, és blogjában arra próbálta meg a figyelmet felhívni, hogy bár az információs technológia elterjedése szinte bizonyos, de talán ez a technológia még sem fog az élet minden területén oly mértékbe begyűrűzni, mint ahogy azt mi most az előrejelzések szerint gondoljuk. Fontos elemként jelent meg a blogokban a kultúra kérdésköre, mely nem csak magát az információs társadalom elterjedésének kulturális kihatásait vette számba, hanem magának az információs társadalomnak a helyes és elvárható viselkedési és etikai kérdéseire, elvárható normáira is igyekeztek az írások válaszokat adni.

A legtöbb írás, az órán elhangzottakhoz hasonlóan kulturális késésről beszélt hazánk viszonylatában, mely elmaradottságot saját bőrünkön is érezhettük már akkor, amikor a kurzus teljesítéséhez szükséges technikai feltételeket igyekeztünk számítógépünk klaviatúráját nyomkodva megoldani. Szembetűnő volt, hogy a csoport tagjai között, milyen hatalmas informatikai ismereti különbségek vannak, és bár volt, akinek a technológiai háttér rendszerek használata kezdetben nehézséget jelentett, szerencsére a csoport konnektivista rendszerben való együtt működése, a kezdeti nehézségeken szépen lassan mindenkit átlendített. Ezzel kapcsolatban fel is merült a kérdés, hogy az szép és jó, hogy az erősebbek a csoportban segítik a gyengébbeket, de az erősebbek akkor, hogyan fognak egy ilyen csoportba tovább fejlődni? A kommentek között erre az egyik válasz az volt, hogy a gyengébb „láncszemeknek” is lehetnek olyan gondolataik, mely az erősebb „láncszemekre” építő jelleggel hatnak, és így nem csak attól fog a csoporttudás tovább növekedni, hogy a gyengébbek tudása erősödik, hanem attól is, hogy esetleg új nézetek, új összefüggéseket és eredményeket is teremtethetnek meg.

Nézeteim szerint éppen a fent említett diskurzus volt az, ami leginkább az információs társadalom kulturális működésének problematikáját gyakorlati oldalról világította meg, mert hát miért is jó a tudásunkat megosztani, ha úgy érezzük, hogy nem leszünk ettől többek. Ha egy csoportban vannak gyöngék és erősek, akkor valójában miért is jó nekem, ha tanulmányaimat egy konnektivista csoport tagjaként élem meg? Az egyik lehetséges választ már fentebb említettem, de nézzük meg milyen egyéb érvek szólnak még e tanulási modell mellett. Számtalan tanártól hallottam már, és ezt saját bőrömön is tapasztaltam, hogy amikor megpróbálunk valamilyen tudást átadni, nem csak egy statikus ismeret átadás történik, hanem a tudás azzal, hogy magyarázom a mindnél jobb érthetőség kedvéért, hogy példákkal szemléltetem, mintha életre kelne, és tudása dinamikusan el kezd növekedni, aminek hatásaként a tanár maga is azt éli meg, hogy tudása gyarapodik. Egy másik nézőpontból is érdemes az erős és gyenge láncszemek kérdését megvizsgálni. Egy konnektivista csoportban, ahol az információ jön – megy, ahol egy új ismeret nyomán újabb és újabb kérdések merülnek fel, melyeket a csoport igyekszik együtt és külön megválaszolni, állíthatjuk-e, hogy minden egyes témában ugyan azok az emberek lesznek az erős illetve a gyenge láncszemek? Mondhatjuk-e azt akkor, amikor a társadalom sikeres embereire egyre inkább az a jellemző, hogy egy területen emelkedik ki tudásszintjük, vagyis speciális ismereteik vannak és a reneszánsz ember sokrétűsége egyre inkább a feledésbe merül? Szerény véleményem szerint egy csoportban, bármilyen véletlen vagy nem véletlen alapon is szerveződik, az erős és gyenge láncszemek kérdése állandóan változik, és épp ez a változó teremti meg szerintem a konnektivista tanulás, az információtudomány létjogosultságának kiemelkedő jelentőségét.

Az internet és a rajta futó programok használata feltételeznek egy fajta számítástechnikai ismeretet, de hogy ezeknek a technikáknak a segítségével, milyen ismeretek osztódnak meg az már egy másik kérdés. Ennek szellemében és eddigi rövidke tapasztalatom alapján, azt tudom mondani, hogy a konnektív tanulás nagyon jó és hasznos, és ha nem lenne a mai kor embere folyamatos időhátrányba terveihez képest, akkor azt mondanám, bár kitudnánk a számítógépes technológiát a konnektivist csoport együtt működéséből hagyni, és ezt a közös munkát személyesen elvégezni. Szeretném látni a szemeket, amikor egy új gondolattól felcsillannak, vagy hallani, ha valaki lelkes épp, merengő, vagy éppenséggel bizonytalan. Persze tudom én erre a választ, hogy gyakorlatilag ezeket az élményeket a gép előtt ülve is átélhetem, hiszen a technika mindehhez már adott, de egyenlőre mégis nehéz elképzelnem, hogy jobb dolog lehet a gép előtt ülve közösen dolgozni, mint személyes diskurzusokat folytatni, miközben pedig tudom, hogy az előbbi sokkal hatékonyabb. A kérdés csak az vajon hosszú távon melyik a kifizetődőbb, a hatékonyság vagy a jó közérzet? – de az erről való gondolataimat, most megtartom magamnak, viszont arra biztatok minden kedves olvasómat, hogy magában azért gondolja ezt végig.