Lovaglás a múltba?

Nem mondhatnám, hogy gyakorlott lovas vagyok, sőt szinte lovagolni alig tanultam, mégis már több esetben pattantam nyeregbe és merészkedtem ki egyedül a szabadba. Hogy miből merítettem ehhez a bátorságot? Bármilyen furcsának hangzik is, de mindig megbíztam alattam a lóban. Na, nem mindegyikben csak néhány kiválasztottban. Az első ilyen lovat Vadvirágnak hívták. Gyönyörű szép és hatalmas sötétpej (barna) színű kanca volt. Akaratos egy ló volt, rajtam kívül mindenkinek meggyűlt vele a baja és sokakat le is dobott a hátáról. De mi jól kijöttünk egymással… bár azt mondják a szakértők, hogy uralkodni kell a lovon, hogy tudja ki a főnök én mégis inkább egy másik utat választottam és inkább megpróbáltam ráhangolódni úgy, hogy mind a ketten ugyan azt akarjuk. Mert hát miért ne érezhetnénk mindketten jól magunkat? És a dolog működött. Ő elnézte nekem, ha épp technikailag nem a legtökéletesebben ültem rajta vagy jeleztem szándékaimat én meg elnéztem neki, ha néha egy kicsit makacskodott. Kettőnk barátságának egy csúnya betegség vetett véget, amiben az állat legnagyobb bánatomra elpusztult.  

Sokáig nem ültem lóra, majd Vadvirág egyik „lányának” Virgoncnak szavaztam újra bizalmat. Testfelépítésében ő még anyjánál is nagyobb volt, mely sokakat megijesztett, de én élveztem, hogy egy ilyen hatalmas állaton lovagolhatok. Hihetetlen, hogy mennyire figyelt rám a ló, szinte olvasott a gondolataimban. Mindig mindent úgy csinált, mint ahogyan én szerettem volna, pedig egyáltalán nem lettem jobb lovas. Legnagyobb bánatomra pár hónap múlva egy csúnya fertőzés miatt őt is elveszítettem. Ekkor azt gondoltam talán jobb is, ha nem ülők többet nyeregbe.

Tegnap mégis újra próbálkoztam. Pozitív tapasztalatimra hagyatkozva bizalommal telve veselkedtem neki a feladatnak. Sajnos gyorsan kiderült, hogy most nincs meg az a szinkron, melyre én alapoztam, és így mind a ketten egyre nyugtalanabbak, és stresszesebbek kezdtünk lenni. Magabiztosságom egy pillanat alatt szertefoszlott és egyszer csak úgy éreztem magam, mint kisiskolás koromban, amikor nem tudtam az iskolai elvárásoknak megfelelni.

Virradat hátán – így hívják a lovat, aki kifogott rajtam – egyre csak törtek fel bennem azok a görcsök és gátak, melyeket már azt hittem régóta tova hagytam. Újra megszólalt a fejemben a kis ördög nem vagy rá képes, ad fel, ez nem neked való, mint amikor gyermekkoromban néhány hiányosságom miatt nem tartottak bizonyos dolgokhoz elég okosnak. Nagy volt a kísértés arra, hogy leszálljak az állatról és feladjam, de szerencsére mára már sokkal, több élettapasztalattal rendelkezem, mint egykor, így bár kedvem lett volna egyből megfutamodni igyekeztem kitartani.  De továbbra sem bíztam a lóban, ahogy ő sem bennem, miközben jól tudom, hogy bizalom nélkül a dolgok nyögvenyelősek, és messze elkerülik az ideális állapotot, vagyis a szinkront. Az ilyen bizalom nélküli légkörben jelenik meg az a fajta teljesítménykényszer, ami csak stresszt képes szülni, és bár egy bizonyos szintig a stressz képes javítani az eredményességet, túlzott mértékű jelenléte egyértelműen negatív irányba viszi a folyamatot.

Ekkor arra gondolta, hogy most megállítsam ezt a lefele húzó folyamatot, hiszen én egy tanár vagyok, akinek az a feladat, hogy a diákjait átlendítse a kezdeti akadályokon és segítse a bennük rejlő lehetőség kibontakoztatására, akkor hogyan is engedhetném meg magamnak, hogy már is itt az első akadálynál feladja azt, ami nekem eddig olyan sok szép élményt adott. Hányan vannak, akik az első problémánál elmenekülnek és feladják az álmaikat vagy arról nem is beszélve, hogy gyermekkori tanulásuk kudarcából kiindulva felnőttként nem merik tudásukat gyarapítani, pedig ők is jól tudják, hogy ez lenne a módja életminőségük javulásához. Félnek, feladják, és nem nyernek ezzel semmit, csak veszítenek.

Én már régóta elhatároztam, hogy nem leszek vesztes, győzni akarok. Vágyom a sikerekben gazdag harmonikus életvitelre, ahol bár vannak, kisebb-nagyobb akadályok engem hosszabb távon nem tarthatnak vissza elhatározásomtól és céljaimtól. Ha kell, új ismereteket szerzek vagy új megoldási stratégiákat dolgozok ki, ha nem megy a megszokott úton, majd megy kerülő úton. Bárhogy is legyen én előre tartok és úgy teljes számomra ez az élet, ha ezt a felfogásomat másoknak is megtanítom és jó példával elől járva meg is mutatom.  Így 2 hét múlva újra fel fogok ülni Virradat hátára, hogy megtaláljam a módját annak, hogy ne a stressz jellemezze kapcsolatunkat, hanem az öröm.

Higgyél te is magadba!

Vidó Judit