Az légy, aki vagy….

Nem tudom pontosan meghatározni miért, de élvezem, hogy elkezdtem gondolataimat papírra vetni. Bár az igaz, hogy ez a blog kezdetben egy iskolai kurzus teljesítésének a feltétele volt, de most már csak magam szórakoztatása miatt íródik. Talán soha nem fogja senki sem elolvasni, vagy ha mégis nem fog neki tetszeni, ha pedig valamilyen módon mégis ad neki valami érdekességet, akkor még inkább örülök neki, hogy időt szántam a bejegyzésre.

Amikor egy gyermek iskolába kezd járni, a tanulási eredményét leginkább az határozza meg, milyen gyorsan tanul meg olvasni és írni. Na nekem ez nagyon nem akart menni és hiába jeleskedtem mellette sok minden másban, ez a probléma minden tanulással kapcsolatos dolgomra rányomta a bélyegét. Nem ment a helyesírás, olvasásánál a betűk összefolytak és sokáig a „b” és „d” betűket csak úgy tudtam megkülönböztetni, hogy végig kellett gondolnom melyik is van a nevemben.

Legnagyobb bánatomra, akkor még szóba sem került, hogy diszgráfia vagy diszlexia, mint betegség, melyek tünetei a fent említettek. Így aranyos kislánynak tartottak, és nem sok elvárás volt velem szemben a tudás terén.  Ez nekem is kényelmes volt, és eszembe sem jutott, hogy kaparnom kellene azért, hogy a skatulyából kijussak. Gyakorlatilag elkönyveltem magam rossz tanulónak és leginkább csak a tánctanulásom volt fókuszban.

Három évesen döntöttem el, hogy balerina szeretnék lenni, amikor az Operaházban láttam a Diótörőt. Sajnos később nem vettek fel a Balett Intézetbe, így számomra akkor a világ egy kicsit összedőlt. Majd jött a felső tagozat és a fiúk érdeklődése irántam igencsak megnőtt. Valószínűleg itt kaptam az első olyan visszajelzést a külvilágtól, hogy talán bennem is van valami érték. De ennek az érmének is két oldala volt, mert míg a fiúk szerettek a lányok leginkább csak pocskondiáztak.

Majd rátaláltam a jazz-balettra és újra a tánc dobogtatta meg a szívemet. Megvalósítottam álmomat és hivatásos táncos lett belőlem. Imádtam a teremben tréningezni és utáltam a színpadon szerepelni. Zavart az álnok légkör, ami a kulisszák mögött zajlott és úgy éreztem ez mégsem az a világ, ahol én szeretnék kiteljesedni.

Félretettem gyermekkorom tanulással kapcsolatos kudarcélményeit és elkezdtem tudásomat új ismeretekkel gyarapítani. Jó néhány vakvágányt bejártam sikerélmény nélkül, míg ráleltem az első olyan képzésre, amiben képes voltam jól teljesíteni. Így lettem edző és a sikeren felbuzdulva ki is jártam minden olyan iskolát, ami ezzel a témával kapcsolatban lehetséges volt. Az itt szerzett sikerélmények tették lehetővé, hogy elkezdtem magamba hinni és bele mertem vágni főiskolai megmérettetésembe.

Hatalmas élmény volt, hogy kurzusról-kurzusra egyre jobban teljesítettem és később az egyetemen egy tantárgy kivételével mindent jelesre teljesítettem. Ha ezt valaki nekem gyerekkoromban megjósolja, nem hittem volna el, de szerencsére az évek alatt megtanultam hiányosságaimat palástolni, erősségeimet pedig kiaknázni.    Hogy voltam erre képes? Némi kreativitással. Mert még a művészeti kreativitás születési adottság kérdése, addig az ötlet szintű kreativitás tanulható és fejleszthető.

Nyilván művészi vénám sokat segített a kreativitás erejének felismerésében, de valószínűleg mind ez önmagában kevés lett volna, ha eközben nincs bennem elég kitartás és szorgalom, hogy rátaláljak arra, milyen lehetőségek is bújnak meg bennem ott legbelül. Hosszú út van mögöttem és messze még a cél, de megtanultam élvezni a fejlődés szépségét.

Gyermekként problémát jelentett egy fogalmazást megírni, nem ment a nyelvtan és lám tessék, most blogot írok mégis és nem titkolom ezzel kapcsolatos hiányosságaimat sem. Igyekszem írásról-írásra egyre jobban teljesíteni, de el tudom magamnak nézni, hogy nem lakik egy Petőfi bennem.

Építs erősségeidre, légy sikeres és soha ne szégyelld azt, hogy nem vagy tökéletes!

Vidó Judit