Csillogó szemek

Sok időt töltök gyermekek társaságában és évről-évre megerősödik bennem a tudat, miszerint minden gyermek egy csoda. Van, aki elevenségével, míg egy másik komolyságával nyűgöz le, de imádom a kis renitenseket is, akik nem szívesen állnak be a sorba és elvarázsolt lélekként inkább saját világukat élik meg. Sokféle természet, megannyi lehetőséggel és mind csak arra vár, hogy egy segítő kéz terelgesse, fejlessze őket. Tele vannak energiával illetve életigenléssel és én csak azt kívánom nekik, hogy ezt képesek legyenek életük végig megőrizni.

Milyen kár, hogy amikor felnőttek társaságában vagyok már alig látok csillogó szemeket, és eltűnik az elevenség, sokszínűség, őszinteség, pedig tudom egykor ők is voltak gyermekek. Bennük is ott volt / van a csoda, hol hagyták? Miért adták fel vagy feledkeztek róla meg? Miért nem dédelgetik? Pedig olyan jó látni, amikor egy felnőttből kibukkan a gyermek és önfeledt huncutság járj be egész testét.

Tudom nem könnyű felnőttként a gyermeki gondtalanságot megőrizni, ott a felelősség és megannyi anyagi teher, de talán az sem jó, ha valaki túl komolyan veszi az életet és megfeledkezik a játékos élvezetekről. Mert nem csak a komolyság, a „felnőttes” viselkedés képes eredményekre, sőt a kreatív gondolatok játékosság nélkül meg sem születhetnek.  Mindenki szeret alkotni, valami újat kitalálni, és ez akkor is igaz, ha az adott újdonság csak az ő életvitelében számít újnak, ami megkönnyíti mindennapjait. Na de akkor miért tűnik el olyan gyorsan a legtöbb ember életéből a játék? Miért nem pajkos szemekkel néznek rám a felnőttek? És mért gondolják azt, hogy a komoly dolgok képviselik az értékeket? Oké tudom, szerencsére nem mindenki gondolkodik így, de én mégis úgy látom, hogy sokkal kevesebben hisznek a játékosság erejében, mint ahogyan az szerencsés lenne.  

Véleményem szerint játékosság nélkül nem csak kreativitásunk csappan, de boldognak is sokkal nehezebb lenni. Éppen ezért most megpróbálom sorba venni, hogy a felnőtté válás rögös útján, hol lehet a játékosságot leginkább elveszíteni. És, ha valakinek kedve támad oda vissza menni, keresse meg ezt a kincset és ne hagyja többet elveszni.

Ahogy én látom, az első ilyen veszélyes pont az általános iskola végén jelentkezik, amikor napirendre kerül a tovább tanulás kérdése és a gyermekeket elkezdik különböző skatulyákba beleerőltetni. Sok nagyokos, aki mind „látónak” képzeli magát szemrebbenés nélkül jósolja meg a jövőt, és jaj annak a gyereknek, akinek nem jó a bizonyítványa, mert ettől kezdve sikerességének esélyét komoly kérdőjelekkel veszik körül. Ilyenkor szegény fiatal el kezd szorongani, hogy ő belőle nem lesz semmi és a legtöbb esetben ezt a kudarcot megpróbálja flegmasággal és nagyképűséggel megoldani, majd elfogadva a stigmát vágyairól lemondani.

De az sincs sokkal könnyebb helyzetben, aki tanulmányaiban jeleskedik, mert ott meg a folyamatos elvárás vagy megfelelési kényszer tudja háttérbe szorítani a gyermeki könnyedséget. Mint szinte mindig ilyenkor is az arany középút a legjobb, vagy az, ha közelünkben van valaki, aki képes nehézségeinken átsegíteni és megmutatni a fényt az alagút végén.

Senki sem tökéletes, de hogy a környezetünk miképpen vélekedik erényeinkről illetve hibáinkról, mire helyezik a fókuszt az jelentősen meghatározza, hogy a későbbiekben önmagukról miképpen fognak vélekedni. A legtöbb kis nebuló, akit nehéz helyzetében nem támogatnak, az könnyen olyan magot vethet el magában, melyet ha nem kapálnak ki gyorsan, hatalmas száraz kóróvá növekszik, ami képes elnyomni a belső értéket.  

A párválasztás időszaka sem könnyű. Van, akinek ez egy igazi játék, míg másoknak egy verességekkel tarkított küzdelem. A legszerencsésebbek viszont azok, akik olyan párt tudnak maguknak találni, aki mellett képesek kibontakozni, és mindegy, hogy egykor jó vagy rossz tanulók voltak biztosan elkezdenek kiteljesedni.  De mi a helyzet azokkal, akiknek szerelmi élete egy nagy játék és virágról-virágra repdesnek a réten? Vajon az ő szemükben ott van-e a gyermeki énjük fénye? Van, akinek igen és van, akinek nem, attól függően ki milyen inditatásból játszik és milyen szabályokat tart be. Viszont, aki párválasztás terén sehogy sem sikeres, annak menthetetlenül el megy a játéktól a kedve.

De nem csak a fenti buktatókat kell a játékos kedvű léleknek túl élnie, mert a legnagyobb kihívást ezen a téren leginkább a munka világa jelenti. Életünk során az alvás mellett munkával töltjük el legtöbb időnket és az, aki nem képes ebben élvezetet lelni, esélytelen gyermeki énjét megőrizni. Ha a munka egy kényszer, egy muszájból végzett pénzkereseti forrás az olyan nagy erőfeszítéseket és kompromisszumokat igényel, ami mellett már képtelenség az önfeledt játékosság megőrzése.

Éppen ezért úgy hiszem az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy a gyermekekben lévő csodát képesek legyünk felfedezni, szárnypróbálgatásaikat segíteni és hitet adni nekik ahhoz, hogy merjék képességeiket kibontakoztatni és felnőttként ezekre az erősségekre építkezve olyan munkát végezni, amiben kedvüket lelik. És azt sem tartom reménytelen vállalkozásnak, hogy egy felnőtt fásult szeméből egyszer csak újra elkezdjen áradni a fény, de ehhez kevés önmagában egy külső segítség, itt a változáshoz a felnőtt akaratereje és tettrekészsége is kell, hogy a változás megtörténhessen.  

A sikerhez, a boldogsághoz, a kiteljesedéshez számtalan út vezet, csak merni kell hinni és keresni a testhez álló lehetőségeket.

Vidó Judit