Digitális nemzedék és az oktatás

 Kezdetben a távoktatás megjelenésénél arra biztosan nem gondolt senki, hogy egy oktatási intézmény falain kívül, jobban és hatékonyabban lehet tanulni, mint azon belül. Ennek egyik legfőbb oka a tanítás központúság volt, mely szorosan összekapcsolódott a tanár személyével, és akiben egyben legtöbben látták a hatékony tanulás kulcsszerepét.  Ennek fényében nem nehéz elgondolni, hogy a távoktatás megjelenését, nem a hatékonyabb oktatási módszertan hívta életre, hanem sokkal inkább egy olyan kényszer, amihez a hagyományos iskolakultúra nem tudott hozzá idomulni. A távoktatás egyszerre volt képes időbeni és térbeni akadályokat úgy leküzdeni, hogy olyan felnőtteknek is lehetőséget teremtett új ismeretek megszerzésére, akinek az időbeosztásuk nem tudott a hagyományos iskolai rendhez igazodni, illetve azoknak is lehetőséget teremtett, akik a képzési helyszíntől távol laktak.  A távoktatás módszerének elfogadtatása azért sem volt könnyű feladat, mert már a nappali és az esti képzések hatékonysága sem esett egyforma megítéléssel a latba, mely különbség a két képzés között egyedül az intézményben eltöltött órák számában volt mérhető. A távoktatás még az esti képzésnél is kevesebb iskolába járást követelt meg tanulóitól, így talán érthető is miért volt olyan nehéz működőképességét szélesebb körben a kezdetekben elismertetni. A távoktatásban sokáig a tananyag postai úton vándorolt a diák és a tanár között egészen addig, amíg a számítógépes technológia, mint új eszköz el nem terjedt.

 Szintén ennek a számítógépes technológiának köszönhető az e-learning oktatási módszerének megjelenése, mely sokáig a távoktatással párhuzamosan volt jelen a felnőttképzésben. A számítógépen való kommunikáció a kezdeti nehézségek és a lassan kialakuló didaktikai fogások ellenére is, azzal, hogy egy gyorsabb kommunikációt tett lehetővé tanár és tanuló között, nagyban megkönnyítette a tananyag elsajátítását, és az oktatási stílus módszertanának finomítását. A technika rohamos fejlődése újabb és újabb eszközöket adtak a mind a tanár és a diákok kezébe, melynek hatására egyre szélesebb körben került a módszer alkalmazásra. Egy új gyakorlat is kialakult, a távoktatás és az e-learning keresztmetszetében, ahol eleinte csak tartalom megosztás történt, de idővel az e-learning eszközök és módszerek egyre fontosabb szerepet kaptak a távoktatás folyamatában. Ez a folyamat napjainkra elérte azt az állapotot, hogy a távoktatást számítógépes konzultáció nélkül, már el sem tudjuk képzelni.

De vajon a 90-es évek közepétől 2000-es évek közepéig milyen informatikai ismeretekre volt szükség egy távoktatási illetve e-learning képzésben való részvételhez? Ismerni kellett a world esetleg execel tábla használatát, rendelkeznie kellett elektronikus levelezésre alkalmas elérhetőséggel illetve használnia kellett tudni az msn vagy skyp rendszereket. Ezeknek a programoknak a használata viszonylag egyszerű volt, de számos képzést is szerveztek ezen ismeretek elsajátításához. Természetesen a legtöbb ilyen jellegű ismeretet már a felnőttek munkahelyükön sajátíthatták el, mert a munka világában is sorra váltotta fel a papíralapú ügyintézést a számítógépes adat kezelés és kommunikáció. Így gyakorlatilag megállapítható az a tény, hogy az e-learnig tanulási rendszerének használata a legtöbb ember számára nem igazán ütközött leküzdhetetlen akadályba. Kezdetekben sokkal inkább az otthoni számítógépek és az internet hiánya volt az, mely megnehezítette az optimális e-learning képzést, de mára már ez az akadály szerencsére elhárult.

De vajon merre is tart napjainkban az információs technológia eszközeire épülő oktatás? Milyen szintű informatikai ismeretek kellenek, majd ezeknek a képzéseknek a sikeres elvégzéséhez? Ahhoz hogy erre a kérdésre válaszolni zudjunk először is érdemes azt megvizsgálni, hogy kiknek is szánjuk ezt az oktatási módszert illetve a különböző korú tanulók miképpen is állnak magához az információstechnológiához. Napjainkban amikor a digitlis nemzedék korában élünk, két nagy korcsoportot különböztetünk meg a számítógéphasználata során. Az egyik csoport maga digitális benszülött, míg a másik nagy csoport a digitális bevándorló. A digitális bevándorló fogalmát Marc Prensky használta először 2001-ben, ugyanúgy, ahogy a digitális bennszülött fogalmát is. A digitális bennszülöttek Prensky megfogalmazásában „anyanyelvi szinten” beszélik a számítógép és az internet nyelvét, a digitális bevándorlók pedig ugyan nem születtek bele a digitális világba, de később, életük során valamikor, lenyűgözte őket, elfogadták és elkezdték használni a digitális világ új vívmányait, de „digitális bevándorló akcentusuk” megmaradt. (A bevándorló tanulása során alkalmazkodik környezetéhez, de fél lábbal azért a múltban él – nem az első gondolata az Internet csak a második.) (Forrás: Marc Prensky)

Természetesen sem a digitális benszülöttek, sem a digitális bevándorlók nem alkotnak homogén csoportot információstechnológiai ismereteik és hozzállásuk alapján, hiszen ez a két kategória a születési időponthoz kapcsolódik. A digitális bevándorlók között ott vannak a “hódítók és felfedezők”, akiknek ismeretei sokszor messze túlszárnyalja a benszülöttek tudásáét, de vannak itt kivül rekedtek, akik szinte egyáltalán nem tudnak élni a számítógép adta lehetőségekkel, illetve e két csoport között tartózkódik a derékhad, akik a lehetőségekkel csak annyira élnek, aminnyire az számukra elkerülhetetlen. A digitális bennszülöttek körében a csoportok szinte ugyanezek, csak más fogalmakat használunk: vannak a leszakadók, a csipegetők és vannak az új hódítók. 

Bár azt vallom, hogy kellő érdeklődés és motiváltsággal egy digitális bevándorló nagyobb tudás birtokában lehet, mint a digitális bennszülött, ennek ellenére azért még sem mondhatnám azt, hogy a korábban születettek minden téren képesek felvenni a versenyt. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy míg a bevándorlók felnőttként találkoztak ezzel az új hatalmas információ és inger áradattal, addig a bennszülöttek már ebben a korban szocializálódtak/szocializálódnak és ennek megfelelően az ő agyuk már ezekhez a stimulusokhoz igazodva fejlődik. Igen, minden igyekezet ellenére a fiatalabb generáció sokkal jobb eséllyel indul ebben a versenyben és hosszú távon biztosan meg is fogja nyerni, de jelenleg még sok szempontból kiegyenlített a helyzet. De talán az oktatás szempontjából nem is az a kérdés, hogy melyik nemzedék jeleskedik jobban az információtechnológiai alkalmazásokban, hanem sokkal inkább az, hogy ki mire használja azokat.

Csepeli György és Prezsák Gergő 2008-ban végzett kutatás is erre kereste a választ. A kutatás középpontlában az állt, hogy az internetezők mire is használják az internetet. A válaszadók ötvenhét tevékenység közül választhattak. A válaszok alapján hat főkomponens rajzolódott ki: informálódásra, üzleti szolgáltatások igénybevételére, ügyintézésre, kommunikációra és tanulásra, web 2.0 eszközök használatára, szórakozásra. A végzett tevékenységek és azok rendszeressége alapján Csepeliék öt felhasználói típust különböztettek meg: rejtőzködők, informálódók, tanulók, befogadók és extenzív felhasználók. Az extenzív felhasználók csoportja az, mely körében alig akad olyan tevékenység, amelyet ne végezne online. Korosztályukat tekintve a 30-39 évesek dominanciája a jellemző a csoportban, lakóhely tekintetében többségében fővárosiak. A befogadók többsége 40-49 éves, lakóhely tekintetében inkább városiak, az internetet csak eszközként használják. A tanulók csoportjában a 17-29 évesek dominanciája érzékelhető, lakóhely tekintetében főként megyeszékhelyen és városban élnek. Az informálódók közt többségben vannak az 50 év felettiek és városi lakóhellyel rendelkezők. A rejtőzködők közt többségben vannak a 15-17 évesek, akik használják az internetet és a számítógépet, ne nem aknázzák ki annak valós lehetőségeit. (Csepeli és Prazsák, 2011. 70-82. o.)

A kutatás eredményéből jól kiolvasható, hogy az internet használat legjobban a 30-39 éves nagyvárosban élő korosztály körében a legelterjedtebb, mely egyben a felnőttképzésben résztvevők legjelentősebb célcsoportja is. Ebből számomra az következik, hogy az internet használatra épülő oktatási technikáknak igen is helye van a felnőttképzésben, mert ez a képzési mód nemcsak új tanulási utakat jelent a tanulók számára, hanem egyben egy olyan eszköz használatára épít, mellyel a célközönség ismereteinek köszönhetően jól és eredményesen képes tanulni a legtöbb esetben. Ugyanakkor az információtechnológiára épülő alkalmazásoknak a közoktatásban is fontos szerepe van, hiszen a digitális bennszülöttek inger gazdag igénye, ezekkel az eszközkel jól kielégíthető, és így a tanulási folyamatban szükséges figyelem is könnyebben kialakíthatóvá válik. Talán csak az egyetlen bökkenő van ebben a folyamatban mégpedig az, hogy míg a tanár szinte biztosan digitális bevándorló, addig a tanuló digitális bennszülött és ha a tanár nem a felfedezők táborát erősíti, komoly kihívást jelenthet számára ezeket az alkalmazásokat oktatási tevékenységébe beépíteni.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy bár javában bent élünk a digitális világ korában és számtalan esetben és formában bizonyította hatékonyságát az információs technológia az oktatásban, ennek ellenére még vannak akadályok melyeket az elsöprő siker érdekében, mind a digitális bevándorlóknak, mind a digitális bennszülötteknek le kell még győznie.